Egy hatalmas fa levelein átszűrődő erős napfény. A homeopátiás bogyók cukros íze a számban. Villamos és autódudálás felett két emelettel, néha a kék égre nézve vártam Őt. Meleg volt és nagyon hosszasan fájt. Vasárnap volt, néha átfutott a gondolataimon, hogy mások hekket esznek, sziesztáznak vagy szitkozódnak, mert holnap dolgozni kell, én pedig fekszem és már nem uralom a testemet: iszonyú erővel húz magával egy örvény, én meg engedem, hagyom, teljesen elveszek benne.

Itt már nincs szabály, nincs erő, nincs ésszel felfogható, kontrollált valóság: itt őserő van, a természet diktál én pedig nem főszereplője, hanem egy pici fogaskereke vagyok annak a folyamatnak, amit úgy hívnak, hogy élet.