A mélypont talán a második nap volt. Rettenetesen nyűgösek voltunk mindketten, és a nagy hurcolkodás-pakolászás-dögmeleg trió minden csepp energiánkat elszívta. Minden apró kis bizbaszért engem riasztott, semmi nem volt a helyén, nem tudtam a dolgommal foglalkozni, egész nap veszekedtünk.

Aztán -ahogy anno a kórházban – mindennek meglett a helye: már nem visított, hogy papírzsepi, vécépapír, innivaló, hol az olló, naptej, kullancsriasztó, előnemez lap, a nagy, zárt udvarházban egyedül kezelhette a kocsikulcsot. Tudta hova szabad menni, hova nem, hova pedig lehet ugyan, de hülyeség,mert csalán van, csípnek a bogarak. Tudta, hogy milyen, ha a kútnál, az étkezőben, a műteremben, a juhakolnál vagy a jurtánál találkozunk, és sosem kellett kiabálni utána. Szemmel tartottuk egymást.

Simán és gördülékenyen ment a vércukormérés, ebéd, tízórai, alacsony vagy magas cukrok rendezése, erre vagyunk talán a legbüszkébbek.

Macskát simogatott, függőágyba feküdt, hintázott, játszott a gyerekekkel, jurtát épített, nemezelt, lepkét fogott, békát ugratott, fakanálbábut készített és elmondása szerint nagyon de nagyon boldog volt.

Én is. Valahogy a magyar csoport nem tudott összekovácsolódni, vagy lehet, hogy ők össze tudtak, csak én nem tudtam besimulni közéjük, bár ez sem igaz, mert van 2 olyan lány, akikkel nagyon jót beszélgettem. Az írek közül volt néhány szuperjófej nő, és a szervezők meg az oktatók egyszerűen zseniálisak voltak és egytől egyig érdekes, értékes, klassz emberek.

A tábor emlékére vettem egy gyűrűt. Nagyon sokat jelent nekem, kézzel készült, a készítő adta a kezembe, és mindössze egy darab volt belőle, tökéletes az ujjamra, rám várt. Ránéztem és eszembe jutott minden vércsepp, amit az elmúlt három (már majdnem négy) hónap során a gyerekem ujjából kipréseltem. A tulipán,mint női szimbólum. Az, hogy tökéletlenségében is tökéletes. A három szirom, mint a három kincsem: Medve, Gergő, Barnabás. Ez a csodás hét, aminek a végén még jobban tisztelem a fiamat,mint valaha: látom, hogy mindössze fél év otthonoktatás után mennyivel másképp kérdez, gondolkodik, alkot, mint a mellette dolgozó iskolások. Mikor mindenki azt kérdezte, hogy mit KELL rajzolni,akkor Barnabás épp kifejtette a magyar nemezpápának, hogy Misi bácsi, még nem tudom, mi lesz ebből, majd a nemez megmondja, mi akar lenni…

Soha nem hisztizett, hogy menjünk, elég volt, ezt akar-azt akar, mégis mindenre sor került, mindenhová eljutottunk.

Most pedig megyünk, vár az utolsó tábori alkotós napunk, még egyszer belehúzunk és minden sejtünkkel örülünk az életnek.

Ma három éve, hogy mellrákot diagnosztizáltak nálam.