Forró a kis homloka, nem használ se a nurofen,se a homeopátiás golyó. A germicid kúp (az atomágyú) még várat magára, de nem lesz egyszerű az éjszaka.

Itt fekszik mellettem, szuszog, néha felriad, akkor belekapaszkodik a kezembe és nyög egyet, majd alszik tovább. 

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy csupán aggodalom van bennem. Nem, van egy naaaagy adag büszkeség is, hogy ennek a csodás, majdnem 4 éves cirmos hajú legénykének én lehetek az anyukája. Hogy én hallhatok olyan életbölcsességeket, mint

“most beteg vagyok, anya, mint egy kis szárnyaszegett tirannoszURUSZ reSZK” (említettem már, hogy kitört a dínó-láz? nem? akkor most mondom)

“jól van, megeszem még azt a falatot, hogy olyan nagy fejem legyen, mint apának” (nyerítettem a röhögéstől)

“Gelgőke, te kis HUNCUT VITÉZ, már megint a TILOSBAN SETTENKEDSZ?”

… és így tovább. 

Most azonban gyanúsan jó: megissza a gyümölcslevet, lenyeli a szuszpenziót, nem ellenkezik, nem pöröl, nem magyaráz. 

Csak elesett, és keresi az anyukáját. Pont úgy, ahogy én fogom az enyémet egy hét múlva, az 5. kemó után.