Itt is megtalálsz:
mindennapok

És minden megy tovább

És akkor megkapjuk a kezeléseket, és élünk, és jönnek az újak, és ők is megkapják, és akkor örülünk.

Aztán valaki visszaesik.

És drukkolunk, és reméljük, hogy csak átmeneti, és megsimogatjuk a gyereket és bepakoljuk a mosogatógépet.

És újabb kezelést kap, és rosszul van, de majd jobban lesz, mint a többiek, és kiteregetjük a ruhát és rózsaillatú.

Én nagy a csend: köhög, de biztos a kezelések, és persze, hogy gyenge, hát hogyne lenne, és küldjük a szívecskéket facebookon és megiszunk egy kávét.

Mentő, rosszul van, de küldjük a szívecskét, lecsapolják a tüdőt, és megy a hogyvagy-ugyejobban meg a sok szívecskeszívecske.

És várunk.

És akkor valószínűleg kopog az a kő, és valószínűleg belép egy kedves arcú nő, és még az is lehet, hogy megfogja a kezét, de ezt már csak az igazán bátrak tudják, azok, akik nem a gép előtt sírnak, mint én, hanem ott vele.

És megmondja. Megmondja, hogy sajnos nincs több lehetőség, nincs több adható szer, és fuldoklik, mert tudja, hogy hetek-napok kérdése, és mi is tudjuk. És még mindig röpködnek a gyógyulj meg szívecskék, de csendben mindenki csak azon imádkozik, hogy ne fájjon neki.

És felteszem a bablevest és ő talán 20 kilométernyire tőlem körbenéz, és búcsúzik – férjtől, ágytól, asztaltól, tekintetektől, a testétől. Hozz avokádót, ha van a boltban és csurog a könnyem, mikor belépek facebookra, hogy elment-e már. Nem,még nem. Halkítsátok le a Geronimo Stiltont, mert nem hallja apátok: mondom KELL VENNI KUTYAKAJÁT. És aztán megnézem, hogy a Blindspot új része fenn van-e.

Facebook értesítés: újabb szívek, újabb veled vagyunk.

Nem vagyunk. És nagyon örülünk, hogy nem vagyunk. Mert ez már csak ilyen: olyan, mint a háború – látom, hogy meghalsz, de ha túl sokáig maradok veled, én is meghalok. Élnem kell.

És éjjel felkelek pisilni, és basszameg folyik a könnyem: a halálhírére várok. Nem maradhat, mindenki tudja, hogy nem maradhat, ő is tudja és billenjen már, mert már rossz neki, már fáj.

– Kakaósat kérsz vagy pritaminpaprikásat? Találd már ki, légyszi… Nem láttátok a telefonomat?

Gyorsan ránézek. Meghalt.

– Kakaósat kérek, és egy fél paprikásat is, Anya.

És csendben, szégyenteljesen gördül a könnycsepp. Ebben a körben ő ment, én maradtam. És mi, túlélők mind belehalunk egy kicsit abba  kegyetlenségbe, hogy nem halhatunk bele vele együtt a fájdalomba.

-Viszem, Malacka, és kérsz hozzá kókusztejet is?

Huszonnyolc éves volt.

Megosztás:
Previous Post Next Post

No Comments

Leave a Reply