Remek.

Most még az időjárás is alápakol a hangulatomnak – pont olyan sírós-szomorú idő van, mint ahogy én érzem magam jó pár napja.

Frankfurti levest főztem (majdnem mindent meg kellett változtatnom benne :D), aztán festettem. Dolgoztam, dolgoztam, meséltem. Rajzoltam, meséltem, most pedig egy gyapjú takaró alatt kucorgok és összeírom, milyen hangoskönyveket szeretnénk.

Könyveket pakolászok – a pincéből fel, a polcokon rendszerezve, a nagyon régieket a vitrinbe hogy ne sérüljenek, az érdekteleneket pedig egy dobozba és mennek a papírgyűjtésre.

Apa elvitte a Lucznik és a Naumann varrógépet is, úgyhogy Apát ismerve két csodaszép, nagyon jól működő varrógépem lesz nemsokára.

És nyafogok. Nincs kedvem seriffeset játszani, így a lábfejemre dobják a lasszót. Nyihogok,én vagyok a vad kancaparipa Barnabás szerint. Mosolygok.

Kimegyek sírni a konyhába.

Csörög a telefonom, lebeszélem, rendben, oké, az megy majd a főoldalra és igen, majd küldöm. Egy hét. Oké.

Kancaparipa helyett most ártéri vidék vagyok a legókamionnak. majd alagút lesz a felhúzott lábam, én pedig pihegek csendben.
El lehet fáradni a bánatban.

Nem tudom, honnan jut eszembe a diósajt – ki kéne próbálni, és bár rengeteg receptet találok, mindegyikben van olyan összetevő, ami mi nem ehetünk.

Hopp, megint sírok – Nagyi isteni Kossuth kiflit tudott.

Pedig már csak három hónap Karácsonyig. Nekem pedig már nincsenek nagyszüleim.