és 85 kiló vagyok.

Kolosnak kétoldali középfülgyulladása van, ráadásul megsértették a fülét vizsgálat közben, és arra kelt a gyerek, hogy folyt a vér a füléből. Fülészeti kontroll (figyelj!) szerdán. Addig itt. Az orvosok egyébként csodálatosak: kedves, végtelenül intelligens és nagyon jóakaratú csapat, úgyhogy vigyáznak ránk, ezzel nincs gond.

Itt, miközben nézem, hogy Barnabás néptánc csoportja karácsonyra készül, és tudom, hogy a gyerekem nem lesz ott- nem tudjuk megoldani. Itt, miközben átpörgetem a képeket Gergő pénteki karácsonyi bulijáról, mi akkor épp dinamikus tüdőátvilágításon voltunk, szerencsére nem találtak idegentestet.

Itt, miközben anyuéknak még nincs ajándék, miközben más már a fát díszíti és betlehemezni jár, az otthonát csinosítja vagy épp csak csomagol.

Csípős zöldségeket ennék. Nézném a cserépkályhában a tüzet. Mosnék ezerrel, élvezném a szárítógép klasszságát. Barnussal készülnénk a vizsgákra.

Az erőm azonban nem hagyott el. Egy pillanatra sem, egy kicsit sem, és egy célom van: minden nyekkenésénél éreztetni vele, hogy itt vagyok, nincs egyedül, vele küzdök. Édes és felettébb babanyálas, bújós pillanatok ezek, és úgy tele van a szívem, amikor kacag végre egy fájdalmasabb vizsgálat után, hogy ezer meg ezer karácsonyi angyalkórus sem ér fel vele.

Az életem olyan, amilyen. Fos, nehéz, bonyolult, váratlan eseményekkel tarkított, de van egy nagy szerencsém: van hozzá erőm.