Megvolt a CT, eredmény jövő pénteken, nem tagadom, izgulok. Na jó, ez így nem igaz.

Rettegek basszameg.

Eme rettegésemet evésben vezetem le: kocsonya (még mielőtt totál eszperente lett volna a mondat), csoki, rántott csirkés pita, gesztenyemousse-os süti…

Pedig tulajdonképp semmi okom erre a csontig hatoló félelemre, de hiába, nézem a gyönyörű gyerekeimet és… szóval nem egyszerű egy cseppet sem.

Mindenesetre attól, hogy nyígok, mint a fürdőskurva még semmi nem lesz jobb. Az órák ugyanúgy telnek, a napok ugyanúgy szaladnak, a gyerekek ugyanúgy ebédek, puszit, tiszta pelenkát és esti mesét kérnek, mint két napja, úgyhogy nem lehet lazsálni.

Pláne, hogy Barnabás új igényekkel állt elő: szeretne gyerekjógára járni, megtanulni a lábfrissítő masszázst (minden este masszírozza a talpát a Stadelmann élénkítő lábkrémmel) és persze aromaterápiás olajokkal készül meglábfürdőzni magát, miközben Ruminit olvas. Mindehhez mélyet sóhajtott és elrebegte, hogy ugye látom, hogy bele sem férne az életünkbe az iskola, ez az egész láb-ügy (!) az ő néptáncos lábait óvja és védi, mert cukorbeteg is, és mű-vész-nép-tán-cos is, szóval igazán megérthetem, hogy a lábait óvni kell, és…

Igen. Jól érzed. Vízöntő. Semmi köze ehhez a világhoz, művész.

Gergő ennél azért sokkal egyszerűbb és nem tanakodik ennyit semmin: bevitte a markolóautót is fürdeni ma este magával és megmosta annak is a PÖCSÉT.

Nem unatkozom, na 😀