Itt is megtalálsz:
mindennapok

Lassú hétvége

… kiderült, hogyan lehet építészetileg megvalósítani a tervünket, ez teljesen leszűkítette az alaprajz lehetőségeit is, és minden pillanatok alatt a helyére került – és nagyon jó ez így

… bejelentkezett egy nagyon szeretett kicsi cég, hogy szeretne jövőre is velem dolgozni, nagy örömmel vállaltam el

… ugyanakkor visszautasítottam egy felkérést: soha többé nem tudok tejterméket népszerűsíteni sajnos.

… Barnabás és a dédi elég rosszul (nagyon rosszul) jönnek ki egymással, egész hétvégén állt a bál, a kisfiam ugyanis érzi, hogy őt nem/nem úgy szereti a nagyi, hogy kivételezik Gergővel, és hát erre az a válasza, hogy ahol tud, betart neki. Nehéz látnom, hogy mennyire nem tudja elfogadni, hogy Barnabás más: hogy vannak jobb és rosszabb napjai, hogy nem lehet vele bírni, mikor magas a cukra és hogy rémisztő, amikor leesik. Ugyanazt a megvetést /értetlenséget/megbélyegzést/ítélkezést látom a nagyin, mint pár “szuper sikeres” pedagóguson Barnabás múltjából, – volt, aki nyíltan megmondta, sőt, terjesztette, hogy Barnus ADHD-s (és? ha az lett volna mi lett volna?), és bizony sokszor vizsgálták autisztikus tünetekkel is (láttál már valakit 2,4-es cukorral? Nem? Nem is kívánom senkinek). Szóval szinte a sajnálattal vegyes undorig elmegy a hangnem, ha a fiamról beszél, és bennem olyan indulat tör felszínre ilyenkor, amit nagyon nehezen kontrollálok, de megteszem mégis. Mert nem érti. Mert neki a down szindrómás gyerekek is “az olyanok párosodjanak, de ne szaporodjanak”, meg az autisták is “már egyébként az ilyenek is elég sokáig élnek gyógyszeresen“, és ez nem gonoszság, ez leginkább generációs szakadék. Nekem ebben a sztoriban egy feladatom van: engedni a fiamnak, hogy kiálljon magáért, tompítani a helyzet élét és mindannyiszor elmondani neki, hogy senki nem tökéletes, és ezt csak a dédi sajnálhatja, hogy így “szegény szerencsétlen, de azért elég aranyos” gondolkodik róla, és hogy sajnos nagyon sokan gondolkodnak majd még így róla.

Mert nem tudják, hogy Barnus ismeri majd a legjobban a testét, hogy olyan egészégkultúrája lesz, mint keveseknek, hogy erős, hogy kitartó, hogy vas akarattal bír.

Nem tehetek róla, nem jut eszembe jobb, mint megölelgetni a gyerekemet és összenevetni vele, illetve azonnal közbelépni, ha érzem, hogy “helyzet” van – márpedig a nagyi sajnos szemmel láthatóan vadássza azokat a szitukat, amikor beleköthet a gyerekbe és kifejezheti nemtetszését.

… olyan finom fokhagymás lángost ettünk, hogy ágyneműt kellett húzni másnap este, mert a bőrünk kipárolgásától fokhagymaszagú lett a huzat 🙂

… elolvastam Galbraith Silwormját, és alig várom a harmadik részt – azt magyarul fogom, mert eredeti nyelven jóval lassabban ment azért…

… most jó néhány megnézendő film van a listámon: alig várom a Blindspot új részét (ma esteeeee!), az új Bridgetet is nagyon ajánlotta valaki és várom a Girl on Traint is.

… nagyjából rendeztük a sorainkat Medvével és hosszú idő után végre nem duzzogva aludtunk el. Hanem sehogysem – ugyanis azt tapogattuk mosolyogva, hogy hogy mozog odabenn a kisbaba 🙂

Megosztás:
Previous Post Next Post

No Comments

Leave a Reply