A fészekrakó ösztön több mint valószínű. hogy annak a tizensok pár cipőnek és egyéb mindenfélének a megvásárlásában merült ki, amit az elmúlt napokban intéztem: jön cipő nekem, a fiúknak, vettem melltartóba jégpárnát, egy pihenőszéket (Gergőben nem bízom, na. Jobb az, ha nem csak úgy leteszem a gyereket a matracra vagy a játszószőnyegre.)

Tegnap este egy olyan, elsőre megoldhatatlannak tűnő helyzettel is szembesültünk, amit mára ugyan sikerült kiheverni, de megértettem, hogy miért így alakult, miért ezen az úton kell járnunk és fura mód meg is könnyebbültem – ennél rosszabb ugyanis nem jöhetett. Majd a szülés után elmesélem, addig már nem szeretnék ezzel foglalkozni.

Össze-vissza zabálok az elmúlt napokban: az esti vizesedéssel együtt összesen 7,6,a reggeli nettó mérésnél 6 kiló többlettel zárom ezt a várandósságot. Most már teljesen out of control minden – nyilván a mi kereteinken belül, de pl. a húst egyáltalán nem számolom, és lazán megeszek egy bő 10 centis bio kolbit éjjel gluténmentes kenyérkével és csalamádéval, vagy betolok egy fél literes vaníliás vegán joghurtot egy húzásra. Érdekes, se reflux, se sav.

Időközben megemlékeztünk Barnus első diabéteszes szülinapjáról is. Sokan nem értik, hogy mit kell ezen ünnepelni, mert ez egy szörnyű dolog, ez egy rettenetes dolog… és igazuk is van. Nagyon nehéz. Nehéz, amikor a kisfiad azt mondja, hogy éhes, Te pedig mindösszesen annyit tudsz neki mondani, hogy igyon egy nagy pohár vizet. Amikor hajnalban kelted, mert van egy kisebb hypo (nem, nem a 2,8 – az egy durvábbnak számít), szóval van egy kisebb hypo (alacsony vércukor), és már nincs a reggeliig annyi idő, hogy kezeld, inkább egybe kell vonni a reggelivel, és akkor az álmos macska 5:15-kor reggelizik. Nehéz, amikor telefonálsz, a gyerek nem akar zavarni, ezért az orrod alá nyom egy papírt, hogy “Ehetek egy almát uzsonnára? Írd ide: ______________”, és azon túl, hogy a szíved szakad meg, hogy engedély kell egy almához, ki is buggyannak azok a könnyek, mert nem, nem ehet. évszakváltásnál, erős frontnál egy napon belül is tud ok nélkül olyat ugrani az a cukor, hogy alig bírja vonszolni magát, és csak fekszik egész délelőtt.

Ugyanakkor hálás vagyok a Sorsnak és a munkaadóimnak: olyan munkahelyeim vannak, hogy ilyenkor jobb kézzel gépelhetek, a bal kezemmel pedig simogatom az izzadt, remegő kis fejét és elmondhatom százszor és ezerszer, hogy tartson ki, és mindjárt jobb lesz. Minden bizonnyal azok az emberek, akik engednek home office-ban dolgozni, nem tudják, hogy ezt nekik a mennyben felírják. Piros betűkkel.

Én nagyon úgy vélem, hogy igenis van mit ünnepelni. Ünneplem minden napját, hogy él a fiam és hogy van inzulin. Ünneplem azt a szabadságot, amit az otthonoktatással megélünk. Ünneplem azt az édesanyát, akivé általa váltam. Ünneplem azt a családot, amivé mi négyen értünk, és azt a nagycsaládot is, amivé ezt a szétszabdalt mindenki-elvált-minimum-egyszer famíliát kovácsolta a baj. Ünneplem az Édesanyámat, akit a diabetológus doktornő minden alkalommal kiemel. Ünneplem az apáimat, akik egy oroszlán elszántságával állnak mellettünk. Ünneplem apa feleségét, mert mindig van egy jó mondata, mert érti, mert tudja, mert segít. Ünneplem Barnabás iskoláját, a gyerekorvosunkat, a barátainkat, az inzulin gyártóját, az emberséges egészségügyi dolgozókat.

Ünneplem a jó cukrokat, a súlygyarapodást, a készséges éttermi dolgozókat (vannak jó helyek!), a nagy nevetéseket, az egészségtudatosságot, az élni akarást.

Ünneplem a fiam életét. Mindennel együtt. Minden nap. akkor is, ha nehéz, akkor is ha nem alszom. Akkor is, ha sokszor kimerítő, ha sírós, ha fáj. Én azért csak ünneplem. Hangosan, harsányan, örömkönnyekkel, eltúlozva, éjjel és nappal, mert van, mert él, mert ölelhetem.

Ezt a falmatricát kapta a diabéteszes születésnapjára és nagyon-nagyon örült neki. Gergővel tették fel, egyedül, darabonként és órási sikerélménynek élték meg, hogy összedolgoztak és hogy sikerült!

Szeretlek, Barnabás és nagyon büszke vagyok Rád.