Minden rendben?- Minden, megyek zuhanyozni – Vigyázzon a kötésre, bár mindegy, lifeg a teteje, utána átkötjük, a seb ne legyen vizes – Oké, majd vigyázok.

Hátra arc és irány az ajtó, lassan megyek, bár sose érnék oda, de sajnos csak 7 méterről van szó, hamar a kezemben a kilincs.

Tudom, hogy nem szabad, de gondosan bezárom belülről az ajtót és felkapcsolom a zuhanyzóban is a neont. Aprólékos mozdulatokkal teszem le a cuccokat: tusfürdő, törölköző, új bugyi, hálóing, köntös, majd elmegyek pisilni. Majd az ajtóhoz, megnézem, be van-e zárva, tényleg ráfordítottam-e a kulcsot, mert bár már nagyon késő este van, mindenki alszik, de sose lehet tudni. Megint pisilni, aztán összehajtom újra a köntöst. Megmosom az arcom.

Nem húzhatom tovább.

Most fordítva vetkőzöm, alulról kezdem, végül csak hárman maradunk: én, az új testem és egy könnyű hálóing. Bal kéz ki, fejen áthúz, itt mintha valaki megnyomná a pause gombot – úgy maradok. Mit is mondott a nővérke? Lifeg a kötés? Ez azt jelenti, hogy…

Átbújtatom a jobb vállamon is az anyagot, lehull a földre, és igen, pontosan azt jelenti, amire gondoltam: belátni a kötés alá és látom a mellemet. Ami maradt belőle.

Elkapom a tekintetem. Fehéres a csempe, egy sorban mennyi is van? Aszondja egy, kettő, három, négy, az ötödik már homályos, a könnyeket nehéz megállítani.

Lassan a hasamra siklik a tekintetem, hát, ez a Gergő gyerek alaposan helyben hagyott. Élénkpiros striák mindenhol, és hehe, három hete még ez volt a legnagyobb bosszúság. A mellem viszont nem repedt, de büszke is voltam rá, megmaradt, tömör maradt, a mellem, ó, bassza meg, a mellem…

Mély levegő, bal kézzel kötést elhúz, benézek. Varratok. Fekete? Sötéték? Nem tudom, egy tuti, alatta sárga a fertőtlenítőtől (jód?), amit a műtőben felkennek.

Nézem, nézem, lassan esik le, hogy ez az új testem, ez az új én, ez vagyok én.

Édesanya vagyok, viselem a testemen a nyomokat, és hadvezér, aki harcban áll, és most csatát nyert, de a háború nyomot hagy, örökre nyomot hagy, ha a testen nem is, a lelken mindenképp.

Fáradt vagyok, kifacsart és zokogok, nem, nem zokogok, az öklöm a számban és sikítok, nyögök, és ahhoz sincs erőm, hogy egy alaposat beleüssek a falba.

Nem így. Nem így akartam. Harminckét évesen nem így akartam.

Nem akartam az életemért küzdve bömbölni egy kórházi zuhanyzóban. Minden idegszálam fáradt, ugyanakkor izzik, minden porcikám sajog, a lábam remeg, és nincs pihenő, nincs választás, ha most nem tudok küzdeni, meghalok.

Csak folynak, folynak a könnyeim, megnyitom a csapot, hogy jöjjön a meleg víz, érje a lábamat, mossa el, mossa el a fájdalmat meg a jódot, a könnyeket és a szempillafesték maradékát, ami csípi a szemem és marja a lelkem.

Padlón. 

Fel kell állni, Ági, ez csak az első kör.

„Felfrissült? Jól esett? Jöjjön, átkötözöm.”

Mosolyogva teszem vissza a kulcsot.