Itt is megtalálsz:
mindennapok

Szemtől szemben

Jósolták, hogy nem visszük végig, mert a kemó meg a placenta meg az epirubicin, de végigvittük. A 35. hét után már diadalnak számított a történetünk, és vártunk, vártunk, hogy mikor érkezel- a fejem felpüffedt, te dörömböltél, én pedig dünnyögtem, hogy akkor gyere már, ha elindultál.

Jöttél volna jó szívvel, én pedig úgy tettem, mint aki készen áll, úgy tettem még magam előtt is. Fájások, összekészülődés, aztán elkezdett gyengülni és leállt. Én pedig csalódottan álltam: nem akar jönni az a gyerek.

Egy, egyetlenegy ember volt, aki tudta, hogy én vagyok, aki nem engedlek megszületni – még én magam sem tudtam, hogy így van.

Zs. tudta. Mondta is. “Engedd. Ő jönne már nagyon, neked kéne engedni,beszélj vele, beszélj Ádámmal, csendesedj le, fordulj befelé. Igyál egy vodkát és engedd el végre magad.”

Anyunál hagytuk a gyerekeket, beültük a kocsiba, elmentünk egy étterembe – sírni.

Sírni, mert gyáva vagyok. Mert túléltem, és annyira fantasztikus, hogy még vagyok, hogy még élek, hogy még láthatom a szeretteimet, hogy nem tudok felhőtlenül örülni a változásnak, mert az bizony hozhat rosszat is – és hiába beszéltük át ezerszer, hogy nem, most nem jön rák, most egészséges vagyok, most ez egy másik helyzet, én már nagyon megégettem magam. Sírni, mert nagy korszakot zár le Medve is, mert ő sem Kolossal volt elfoglalva, mert ő is nagyon sokat hibázott. Zokogtunk a francia lecsóba, ölelgettük egymást és így a tizedik évben újra kiterítettük a lapjainkat. Pucér szívvel és könnyes szemmel kapaszkodtunk egymásba.


Mindkét fiamat óriási szeretetben és végtelen gyengédségben vártam. Kolosnál azonban ez teljesen másképp volt – megadtam neki a lehetőséget, hogy éljen, aztán ugyanúgy bedaráltak a mindennapok: a cukorbeteg gyerek, a házasságunk válsága, a mindennapok kíméletlensége és… hát, folyton ott volt a kisördög: mi lesz, ha a harmadik miatt borul minden? Mi lesz, ha ez az egy elveszi a másik kettőtől az édesanyát? Ki marad nekik? Mi marad nekik?

És a kérdések: mi volt a terve velem a Jóistennek? Annyira nem volt benne a pakliban, hogy én egyszer háromgyerekes édesanya leszek… pláne nem egy ilyen nehéz élethelyzetben. Pláne nem váratlanul. Hogy fogom megoldani? A sok ha, de, jaj és miért közepette Kolos csak nőtt, nőtt, és a határtalan öröm helyett nekem jobbára a majdcsak lesz valahogy jutott.


Ő pedig hamarosan kibújik. Én a kezembe veszem. Átölelem. És ha elég merszem lesz, ha elég tökös leszek, akkor belenézek majd a szemébe.

Nem hazudok neki. Nem mondom, hogy jaj, hogy vártalak. Nem mondom, hogy minden gondolatom te voltál. Nem mondok neki egy kurva szót sem. Mélyen meghajlok majd a kisfiam előtt és tudja majd, tudni fogja, hogy szeretem és hogy a bocsánatáért esedezem. Hogy felnézek rá, hogy engem választott anyának, hogy kitartott, hogy kapaszkodott, hogy bízott bennem akkor is, amikor igazán én sem bíztam magamban, csak minden mindegy alapon fejest ugrottam az ismerős ismeretlenbe.

Remélem érti majd a könnyeimet.

Remélem érti majd az örömömet.

Remélem érti majd, hogy nem vagyok tökéletes.

Remélem érzi, hogy várom.

Remélem egymás szemébe nézünk hamarosan.

ca72bb3c5fc7e6912a3613a3952dea6b

Megosztás:
Previous Post Next Post

1 Comment

  • Reply Somlainé Farkas Tünde

    Szia!
    Annyira várom már, hogy megszülessetek!
    Szeretettel: Farkas Tünde

    2017-03-12 at 20:13
  • Leave a Reply