Végtelen nyugalom van bennem, és ez,már csak a mai nap miatt is maga a csoda. Angyali csoda.
Egyéb
de azt nem, hogy ennyire aprócska lesz és ennyire csendes.
Nem volt óriási vihar: az egész nem volt több, mint egy piciri kattanás – még reccsenésnek vagy roppanásnak sem nevezném.
Tegnap este még azt hittem, mára minden rendben lesz, de hajnalra egyértelmű lett, hogy ez megint a sérvem, így kizárt, hogy 4 órát vezetni -vagy akár csak ülni- tudjak.
Furcsa az élet. Nélkülem búcsúztatják ma a Nagyit, én meg várom az orvost, remélem nem lesz belőle kórház, mert az, na AZ most alapjaiban rengetné meg a családunkat.
………….
A Nagyapa temetésén sem voltam ott. A temető egy nagyon meredek hegyoldalban van, a nagyapa temetése télen volt, hó volt és jég, én pedig a negyedik-ötödik hónapban voltam Gergővel.
Nem tudom, hogy miért alakult ez most megint így, de amennyire tele van a szívem fájdalommal (és félelemmel, hogy mi lesz, ha nagyon nagy a baj), annyira bízom abban, hogy a Nagyi ezt nem véletlen rendezte így.
Mert most már ő is az Égiek között van. És az Égiek nem ismerik azt a szót, hogy véletlen.
“Kedves Ági!pici ez a kocka és sok mondandó, ám kevés a szó, amivel kifejezhetném a tiszteletemet. 32 éves vagyok és Neked köszönhetően, mai nappal voltam életem első cici uh-ján. Az, h minden rendben volt nem természetes, hanem szerencse. Hálás vagyok Neked a blogodért és köszöni egy 1 éves totyogó is!”
(olyan hosszú lett, hogy a cserépedényt meg a semmittevést meg sem írom:D)
Remek.
Most még az időjárás is alápakol a hangulatomnak – pont olyan sírós-szomorú idő van, mint ahogy én érzem magam jó pár napja.
Frankfurti levest főztem (majdnem mindent meg kellett változtatnom benne :D), aztán festettem. Dolgoztam, dolgoztam, meséltem. Rajzoltam, meséltem, most pedig egy gyapjú takaró alatt kucorgok és összeírom, milyen hangoskönyveket szeretnénk.
Könyveket pakolászok – a pincéből fel, a polcokon rendszerezve, a nagyon régieket a vitrinbe hogy ne sérüljenek, az érdekteleneket pedig egy dobozba és mennek a papírgyűjtésre.
Apa elvitte a Lucznik és a Naumann varrógépet is, úgyhogy Apát ismerve két csodaszép, nagyon jól működő varrógépem lesz nemsokára.
És nyafogok. Nincs kedvem seriffeset játszani, így a lábfejemre dobják a lasszót. Nyihogok,én vagyok a vad kancaparipa Barnabás szerint. Mosolygok.
Kimegyek sírni a konyhába.
Csörög a telefonom, lebeszélem, rendben, oké, az megy majd a főoldalra és igen, majd küldöm. Egy hét. Oké.
Kancaparipa helyett most ártéri vidék vagyok a legókamionnak. majd alagút lesz a felhúzott lábam, én pedig pihegek csendben.
El lehet fáradni a bánatban.
Nem tudom, honnan jut eszembe a diósajt – ki kéne próbálni, és bár rengeteg receptet találok, mindegyikben van olyan összetevő, ami mi nem ehetünk.
Hopp, megint sírok – Nagyi isteni Kossuth kiflit tudott.
Pedig már csak három hónap Karácsonyig. Nekem pedig már nincsenek nagyszüleim.
Dühös, sírós, nagyon fájós.
Megy tovább minden. A postás még mindig nem mer a kapuhoz jönni, a szomszéd még mindig nem tud parkolni, a telefonom kijelzőjén a védőfólia ripityára tört, holnap pedig kirándulunk az óvodával.
Minden megy tovább, miközben Apu hol kórházban van, hol nem, a nagymama meg… hát, meghalt.
Végleg.
Úgy gondolom, ő többször halt meg élete során. Nem biztos, hogy akkor először, de akkor bizonyosan, amikor a nagyapám megvakult a fél szemére. A Nagyi sokkal rosszabbul viselte, mint Nagyapa. Nagyapád megvakúúúút, sírta mindig a telefonban, aztán már mindenen sírt, végül agylágyulása lett.
Akkor már fehér volt a haja, nem pedig aranyszőke és csinos csigákba rendezve, mint régen.
Gyere, Te kis drága – mondta mindig,megsimogatta az arcom, majd életveszélyesen szelt egy kenyeret maga felé, én pedig mindig azért mormoltam az imát, hogy nehogy magába vágjon.
Esténként arckrém és szarvasfaggyú illat vette körül. Csak Scholl sarokkenőcsöt, Max Factor púdert és Pond’s arckrémet használt. Meg jó melltartót. Fiam, a jó melltartó kincset ér.
Kincset ért a bodzaszörp is, amit készített. Hahotázva tudott nevetni és éktelenül veszekedni. Kötött, horgolt, intézte a kertet, egyébként pedig fénykorában még a sarki boltig is feltette a rúzst. A konyhában, az ablakon lógó kis tükörben pedig csak annyi hely volt, hogy éppen láthatta azt a szép, dús száját.
Most újra együtt lehetnek Nagyapával és remélem, már ketten figyelnek ránk a nagy felhőről.
Most sok, nagyon sok, most túlcsordul.
Most nagyon sok szeretetet kap a családunk.
Meghalt a nagymamám.
Negatív minden másfél éves eredményem.
Apu nincs jól, és igazán jól már régen nincs – itt az ideje komolyan törődni az egészségével.
Megvettem a 36-os álom ceruzakészletet.
Temetésre megyünk hétfőn. (igen, a negyedik hely itt a sorban jelzi hogy még nem fogtam fel.)
Csalódtam valakiben, de nagyon, mélyen, igazán nagyon. Visszafordíthatatlanul összetört bennem valami.
Alkotok.
Elcsendesedtünk.
Nyugalmat keresünk.
Még nem találtuk meg.
Sokat sírok.
Pedig a neheze mögöttem.
Nagyon sok ez most. Nem is bírja a kis lelkem.
————————–
A tegnapi szülői est nagyon elhúzódott: 3/4 10-re értem haza, addig beszélgettünk Barnabásról, beilleszkedésről, szokásokról, ünnepekről.
Érdekes, mert mindig ajánlanak olvasnivalót, de semmi nem kötelező. Vannak közösségépítő esték, de ha nem veszel részt rajtuk, akkor sincs semmi.
Múlt héten szilvalekvárt főztek be az anyukák, holnap paradicsomot fognak, hétfőn szőlőlevet préseltek és a gyerekek azt itták a tízóraihoz.
Barnabás már megy holnap, nagyon várja. A kedvence a reggeli tűzrakás, abban mindig nagy örömmel vesz részt, úgyhogy rendszerint meg is várják a tűzgyújtással, hogy meglegyen az öröme.
A pénteki kirándulás még lóg a levegőben: vagy mindnyájan megyünk (Barnabás, Gergő, én) vagy egyiknek sem. Még frissen megy vissza a betegség után, és ilyenkor kell az az anyai szigor, hogy ne rohangálja csatakosra magát.
Jelzem, egy idióta vagyok, hogy eladtam a Liliputi csatos hordozónkat: most pénteken jó szolgálatot tehetne, de 20-30 ezerért nem fér most bele, hogy másikat vegyek helyette.
Kenyeret sütök holnap és fűszeres indiai karfiolkrémmel kenem majd meg. Tudom, hogy első hallásra nem akkora rákenroll, de hidd el, mennyei.
—————————-
Meghalt a nagyi.
Még mindig nem hiszem el. És még csak beszélni sem tudok róla. Letilt az agyam.