Van néhány olyan dolog/terület az életünkben, amik annyira jelentéktelenek, hogy szinte figyelni se érdemes rájuk, mégis nap mint nap bosszúságot okoznak.
Egy ideje észrevettem, hogy vannak visszatérő basszamegezések a napomban, és… mégis miért kellene így lennie? De most komolyan. Miért?
Azért. Pont azért, mert annyira piszlicsáré dolgokról van szó, hogy valahogy mindig a nagyot szerettem volna megoldani: lomtalanítani, erkélyt festeni, átrendezni, ezekre meg sosem maradt idő vagy figyelem.
1., A poharak.
Megbolondulok ettől a kérdéstől minden. áldott. nap: minden ivásnál minden gyerek új poharat vesz elő, és üvegpoharaink vannak. Törnek, koccannak, beborítják a pultot, behordják a szobába, én meg rimánkodom, hogy hozzák ki, és… na szóval érted.
Ikea lett a megoldás, 400Ft-ért vettük 6 színes műanyag poharat. Rendkívül bonyolult volt ez a probléma, csoda, hogy nem vontunk be külső segítséget. Muhahaha.
2., A fürdőszobai polc.
Van azon minden, mint a kisboltban: felmosófej, legó, hangyairtó, könyv… lepakoltam. Kész.
3., “Válasszatok egy mesekönyvet és abból mesélünk”.
Ahhoz, hogy megértsd, mi a bajom, el kell mondjam, hogy könyvkiadókkal dolgozom nagyon régóta. Megvan medve összes gyerekkori mesekönyve és az én gyerekkori mesekönyveimből is jó pár. Medve apukájának ifjúsági regényei, ajándékba kapott kötetek, repi példányok, sorozatok… 4 hatalmas ikea Billy méretű könyvespolc van tele mesekönyvekkel.
És nem találnak kedvükre valót. Majd Gergő előveszi Thomast. Mint előző este.
Én meg eret vágok magamon.
Úgyhogy mostantól minden héten kiteszek 5 kiemelt könyvet. Olyat, ami az évszakhoz / aktuális ünnephez, ünnepkörhöz / élethelyzetünkhöz /gyerekek lelkivilágához éppen kapcsolódik, és elsősorban ezekből választunk majd. Így én is jobban átlátom majd, hogy mink van, a gyerekek is élvezik majd a változatosságot, és nem fordul elő, hogy 3 olyan könyvet hozunk ki a könyvtárból, amiről kiderül, hogy itthon is megvan, csak elfelejtettük.
Úgy döntöttünk, hogy mégis megvesszük az adamo hintához az állványt, nem szeretnénk összefúrni a plafont. Már ki is néztünk egyet, csak el kell menni érte, szerintem szuper lesz, Kolos ugyanis az összes ilyen ringatós dolgot nagyon szereti.
Pakolom a kismama ruhákat: bedobozoltam mindent, amit el szeretnék adni (ezek 44-46-os ruhák, és nem hordtam őket) és külön, mosolyogva elpakolom azokat, amik még kellhetnek 😉
Gergőnek újabb kötözés jön a héten, szerdán Kolost kell a doktornénihez vinni (egy hónapos lesz!), vissza kell vinnünk a rééég lejárt könyveket a könyvtárba, és szombaton még fotózásra is megyünk, úgyhogy kellene valami frankó cucc a gyerekeknek (két hasonló inget szeretnék venni nekik).
Kifogytunk a vitaminokból, úgyhogy azt is rendelni kellett (sokan kérdezitek, hogy mit szedünk/szednek a gyerekek, úgy fest ez a téma örök klasszikus), illetve pluszban rendeltem kapszulát, mert nagy mennyiségű antioxidáns van itthon kapszulázatlanul, és nem tudom úgy bevenni, mert feltapad a szájpadlásomra és hányingerem lesz tőle -de sebaj, megoldja a cellulóz kapszula.
Nagyi-ügy: még semmi. Hidegháború. Végkimerülés. Végig kellett várni, míg lefutja a köreit: úgy fest minden terve és felmentő serege dugába dőlt, úgyhogy lassan belátja, hogy marad az otthon. Két hete kavarja a szart, de lassan elfogynak a lapok és… elmegy. Maradhatott volna, ha elégedett. De neki nem volt jó itt, nem volt elég, nem volt megfelelő. Most, hogy körbenézett, szembesült a valósággal,meg is döbbent rajta, de sajnos nem lehet visszacsinálni.
Tovább kell lépni.
No Comments