Talán ez a bejegyzésem most a veronai buszbaleset kapcsán még sokkal érthetőbb -még számomra is- mint amikor írtam. Bele se gondolok, hogy azok a szülők, akik elvesztették a gyereküket, mit adnának azért, ha vércukrot méregethetnének, diétát állíthatnának össze és otthonoktathatnának. Bármit. Bármit, de azokat a gyerekeket már semmi nem hozza vissza 🙁
Minden, amit írhatok ezek után annyira csip-csup semmiség, annyira súlytalan és lényegtelen, hogy.., talán pont ezért megteszem. Meg, mert másképp nem lehet kibírni az ilyet, és igen, ilyenkor egy kicsit azért mindig magunkat is sajnáljuk, mert ha velük megtörténhet, ha ez a borzalom sima magyar röhögő-sítáborozó gimnazista csapattal megtörténhet, akkor a halál tényleg nem válogat, és…
És amikor ez átfutott a fejemen, akkor egyenesen ledermedtem, lemerevedtem, és már csak a helyzet komolysága miatt is úgy ítéltem meg, hogy az Angliában élő húgommal a legmegfelelőbben a facebook messengeren lehet olyan dolgokat megdumcsikázni, mint:
Tudom, hogy ha a nagyszülők kiesnének, hazajönne értük, hogy felnevelné őket, hogy szeretné és dédelgetné helyettem is… de jó volt ezzel szembesülni. Jó volt megkérdezni, olvasni, érezni, látni.
Ennyi mára.
No Comments