Gyere, dumáljunk semmiségekről 🙂

Őszinte lehetek? Két teljes konténernyi cucc elszállíttatása után tiszta szívből mondom, hogy semmire nem vágyom. Basszus, tényleg.

Persze, láttam egy gyönyörű, vintage mellényt, de ha nem lesz az enyém, nem lesz az enyém. Eltört a savanyító hordónk teteje, de veszek rá egy tetőt és nem kell új cserépedény. Ezer éve nem volt kilakkozva a körmöm, a szépségápolási termékek jó részét ma már nem kenném magamra és irreális, hogy vajbőr magassarkú bokacsizmában menjek bárhova a következő három évben.  Ha magamnak kellene ajándékot vennem, totálisan meg lennék lőve…

Sütők húst Karácsonyra, naná! Kacsa lesz, mint minden évben, de gombás wellington és káposztás lángos is lesz, fermentált sárgarépa “lazaccal”, amibe jóóóó sok kapribogyó kerül majd. Sajnos nem nagyon tudjuk bontani a húst Gergővel, nagyon szenvedünk az ízületi gyulladástól (én) és a takonykórtól (ő) utána, de egy “kocsonyával” mindenképp megpróbálkozom: jó fűszeres zöldséglevest készítek, bőven keverek bele pektint, attól ugyanúgy zselés lesz, és tormás pirítóssal esszük majd…

A karácsonyi menü nálunk egész decemberben tart, tegnap kakaós-almás-diós bejglit ettünk (vegán, GM, így senkinek nem lett baja) és egy jó nagyot beszélgettünk az adventi gyertyagyújtásnál. Zenét hallgattunk, egy kicsit lelassítottuk az iramot, fújtunk egyet. Nagyon kellett.

Őszintén mondom, nagyon nehezen viselem, ahogy a gyerekeim ölik egymást. Nem, ez nem meglepő, azt hiszem a legtöbb fiús anyuka erről hosszasan tudna mesélni, de nekem valahogy most kevesebb energiám van az állandó civakodást / nyávogást / verekedést / visítást / árulkodást hallgatni. Elfáradt most egy kicsit a lelkem, és igen, talán ez a legnehezebb ebben: mindig én hallgatom őket.

Ugyanakkor vannak olyan pillanatok, amiket semmiért nem cserélnék el: Gergő számol Barnabással, együtt nyomkodják a formába  a szaloncukrot, jönnek ismerős magántanuló gyerekek környezetismeretezni, Barnus egyedül írja a bevásárlólistát…

Azt álmodtam, hogy itthon szülök. Minden bizonnyal azért jutott egyáltalán ilyen az eszembe, mert a közvetlen ismeretségi körünkben most kifejezetten sok (5) család is ezt az utat választotta. Hétvégén az On the Spot 9 hónap alatt a világ körül  részeit néztem, ahol szülnek dúlával-bábával, születésházban, kórházban, mindenhogyan, mégis a legjobban egy ázsiai kis nő mondata maradt meg bennem: “nagyon félek, hogy kórházban kell szülnöm, az előzőt bábával szültem, ő úgy szeret, mintha a családja lennék, a kórházban meg senki nem ismer. “

Száz szónak is egy a vége: itthon szültem Zsuzsival, a szülésznővel és Nórával, a dúlával. A részletekre (hol voltak a gyerekek, melyik szobában vajúdtam) nem emlékszem, de tudom, hogy minden rendben volt, nem volt semmi zűr és hogy szép élmény volt – aztán felébredtem, és megrettentem még az álom gondolatára is. Milyen furcsa, hogy egyáltalán ilyet álmodtam… :O Mondtam Medvének, hogy hihihi-hahaha, képzeld, ilyen hülyeséget…

Megérkeztek a fogkefék,  megrendeltem a még kimaradt dolgokat és idén nagyon kértünk mindenkit, hogy a felnőttek ne ajándékozzák meg egymást, úgyhogy kész-passz, még pár apróság és vége is a karácsonyi őrületnek. Igen, tökéletesen jól érzed, elfáradtam, nyűgös vagyok és nagyon szeretném azt a belső munkát folytatni, amit egy jó ideje elkezdtem már, és érzem, hogy nagyon a hasznomra van: a 2016-os évet nem véletlen hívják az elengedés évének. Szeretném, ha csak az maradna, aminek valóban helye van itt nálunk.