Itt is megtalálsz:
mindennapok

Fény születik

Tulajdonképpen ezt ünnepeljük Karácsonykor. Túl vagyunk az év legsötétebb napján, megszületik a fény, Jézus Krisztus, kihajt a szívekben a reménység, hogy jön még tavasz, jön még új élet, hogy nem maradunk mindig ebben a reménytelen hidegben.


Azt hiszem, hogy ha idén itt, ezen a ponton lezárnánk a Karácsonyi ünneplést, erre az évre akkor is bőven kitehetnénk a szívünkre a “megtelt” táblát, és nyilván ez is, -mint általában a jó dolgok- tök váratlanul és teljesen váratlan helyről szakadnak a nyakunkba.

Az úgy történt, hogy Barnabásnak lett egy levelezőtársa, aminek és akinek mi nagyon örültünk: a gyerek teljesen motiváltan írta az egyre hosszabb szavakat, gömbölyítette a betűket, radírozta a girbegurbákat, hogy Karolina minél szebbet olvashasson majd… és egyre többször kérte, hogy mutassam meg neki megint a kislány képeit: amin a levelét bontja, amin szépen néz, amin ő a legszebb, amin az a gyönyörű mosolya van.

Igen, jól érzed, eljött a fiamnál az első kis gyerekszerelem ideje, és ez az egész tapasztalás olyan messzire repítette az egész családot, hogy azt elmondani sem tudjuk.

Barnabás ugyanis nem jár iskolába, és így, valamilyen szempontból tökéletes búra alatt van. Ez nem jó, nem rossz, ez tény: hisz abban, hogy a Jézuska hozza az ajándékot, ragyogó arccal beszélt a Télapóval és a legvagányabb dolognak azt tartja, hogy már elég nagyfiú ahhoz, hogy elolvassa a Csodakunyhó sorozat múmiás részét.

Számára a gyerekvárás természetes és szent, a kisbaba apa és anya szerelméből lesz, egyesülnek a sejtjeik és létrejön az az egy sejtecske, amiből varázslatos módon kifejlődik az élet.

Nincs csöcs, nincs pöcs, nincs baszás. Nincs fákjú és nincs lihegés. Egyszerűen nem viccelődik ilyesmivel, mert nem találkozik ilyesmivel.


És a mi lassan hétéves Barnusunk bizony álmodozik. Mikor a kislány levele nem érkezett meg, aggódott, hogy majd szomorú lesz. Minden kis apróságról ő jut eszébe: elteszi a szép leveleket, végigsimítja és beteszi a borítékba a féltve őrzött fácántollat, és minden nap végiggondolja, hogy vajon ma milyen hőstettet és menő dolgot hajtott végre, amivel elbüszkélkedhetne Karolinának.

Már jó pár napja megfogalmazódott bennem, hogy mennyire nagyon örülök ennek az egésznek és hogy mennyire klassz időpontban, jó ütemben találta ez az új érzés Barnabást. Ahogy leültem a cserépkályha padkájára és néztem a ropogó tüzet, folyamatosan mosolyognom kellett.

Ó, igen, köszönöm.

Köszönöm, hogy a fiam megtanulhatja, hogy szeretni jó dolog, hogy szeretni jó érzés, hogy szeretni vágyakozás.

Köszönöm, hogy várhat a levelekre, hogy becsben tarthatja, hogy százszor is és ezerszer is beteheti a párnája alá.

Köszönöm, hogy a fiam erős, ügyes, határozott és  okos szeretne lenni, hogy elkápráztathassa a kislányt. Erős és nem erőszakos.

Köszönöm, hogy elmondhattam neki, hogy hogy megy az, hogy megpuszilni egy kislányt. Hogy meg kell kérdezni, és ha a kislány igent mond, akkor közelíthet, de ha a hölgy közben meggondolja magát, akkor azonnal abba kell hagyni. Hogy a nem az megkérdőjelezhetetlenül nem. De ha igen, akkor aztán mindent bele, nem ám csak úgy féligmeddig:)

Köszönöm, hogy miközben Barnus pontosan elmondta, milyen ezüst karkötőt szeretne “szerelmi izének, hogy gondoljon rám mikor ránéz” küldeni, szembesülhettem vele, hogy a fiam kész értéket adni. Szépet, kedveset, fontosat szeretne adni, mert hát mégiscsak ő most EZT a kislányt szemelte ki. Nem bármelyiket. Nem a sok közül egyet.  Hanem őt.

Miközben látom, ahogy a számára kedves madártollat beteszi a borítékba, vagy az összegyűjtött zsebpénzén matricát vesz, könnyek szöknek a szemembe, hogy a gyerekem áldozatot hoz.

És a könnyek nem állnak meg, folynak, peregnek az arcomon, mert eljátszhatom a gondolattal, hogy a fiamból egyszer majd derék férfi lehet. Hogy egyszer majd boldog lesz.

… és akkor ma délben snitt, és jött a facebookon Karolina anyukájától egy mosolygós üzenet, hogy képzeljem el, hogy Karolina ma megkérdezte, hogy majd ha egyszer Barnus őt elveszi feleségül, akkor adhatja-e neki az inzulint, meg hogy azt hogy kell, meg mit ehet…

Abban a pillanatban úgy robogott át minden, minden-minden-minden az agyamon, a szívemen, a lelkemen, mint egy gyorsvonat.

Az összes konyhában eltöltött óra. Az esték, amikor a fiam jéghideg lábát masszíroztam a cukorbetegeknek szánt Stadelmann krémmel. A csibész mosoly, amikor jó cukorral kel, az öröm, amikor úgy tudom összeállítani a menüjét, hogy NEM MARAD ÉHES. A könnycsepp a szemében, amikor megkérdezte a kórházban, hogy lesz-e olyan lány, aki majd szeretni fogja őt így is. És igen, úgy is, hogy a gyerekei valószínűleg cukorbetegek lesznek.

Félre ne érts, nem vagyok hülye, szinte tökéletesen biztos vagyok benne, hogy Barnus nem veszi el Karolinát feleségül (bár ki tudja,ezek a mai fiatalok,ugye…), de abban a pillanatban fény gyúlt.

Már biztos vagyok benne, hogy lesz olyan kislány, akinek majd átadhatom életem kincseit. Aki felvállalja, hogy nem mehetnek éjszaka pizzázni, aki tisztában lesz vele, hogy nem vodkázhatnak az öntudatlanságig, aki tudja, hogy igazán ő sem ütheti ki magát soha egy fesztivál hevében sem, mert fél szemmel mindig figyelni kell Barnabást. Akinek nem lesz gond, hogy tejmentesen, gluténmentesen, purinmentesen, hisztaminszegényen és még jó sok kitételnek megfelelően főzzön, ráadásul a szénhidrátot is számolja, mert fontos lesz neki a fiam.

A szerelme.

A férje.

És a gyerekeik.

Aki így szereti majd a gyerekemet, cukorbetegen és táplálékallergiásan. Nem neveti ki, nem gúnyolja, nem sajnálja, hanem támogatja, óvja, áldozatot hoz érte. Aki a mennyekbe repíti majd a fiamat pusztán azzal, hogy természetesnek veszi, amit más áthidalhatatlan nehézségnek gondolna. Szerelemből, szeretetből. Odaadásból. És az életemre esküszöm, hogy annak a kislánynak arany élete lesz. Mert megérdemli. Én tudom, hogy mennyire kell okosnak, talpraesettnek és nagyon-nagyon bátornak lenni mindehhez.

Lassan három fiú édesanyjaként nem ígérek mást, mint azt, hogy az EGÉSZ ÉLETEMET arra teszem fel, hogy úriembereket neveljek a fiaimból. Odaadó, értékteremtő, határozott férfiakat, akik látják a láthatatlan munkát, akik hálásak lesznek a kihordott gyermekekért, az esti vacsoráért, az összehajtogatott zokniért. Akik kiviszik a szemetet, átpelenkázzák a gyereket és megveszik a színházjegyet. Akik nem felejtik el az évfordulókat és felelősséget vállalnak a döntéseikért. Akik felismerik, értékelik és megtartják az arra érdemes nőt. Nem keresik a  friss husit, hanem megbecsülik a kincset, ami az övék. Ó, igen, ha rajtam múlik a fiaim lesznek a legnagyobb feministák a földön, mert egyszer s mindenkorra tiszta lesz számukra, hogy a VÁLASZTÁSUK ŐKET MINŐSÍTI. Csak egy igazi nő mellett lehetnek kiteljesedett férfiak.

Igen, megtanítom nekik, esküszöm, mert egyébként sosem lesznek boldogok.

Nem lehet boldog az, aki nem képes felismerni, hogy célba ért. Hogy nem kell tovább keresnie, mert megtalálta, amit keresett, lehorgonyozhat, és minden nehézség ellenére megéri kitartania még a legnagyobb viharban is.

És nem szereti magát eléggé az, aki nem látja meg, hogy egy méltatlan kapcsolatban van, ahol nem szeretik igazán.

Úgy szeretnék meghalni, hogy a látom, hogy a gyermekeim szeretnek és szeretetet kapnak. tartoznak valahova és megtalálták a helyüket a világban.

És mától azt is tudom, hogy ez nem vágyálom: sokan és sok helyen nevelnek klassz, bátor, cserfes-vicces, érezni, gondoskodni, kérdezni,magukért és másokért kiállni képes kislányokat ebben az országban. Nem a semmit kergetem.

Van fény, van remény.

d758218e7056cadfaba7279d299934e8

Megosztás:
Previous Post Next Post

4 hozzászólás

  • Reply Ivett

    Szia,

    Ez fantasztikus iras volt!!!!!

    2016-12-21 at 01:53
  • Reply Timi

    Jaj, ez nagyon jó! Úgy örülök, hogy boldog a kisfiad. 🙂

    2016-12-21 at 13:01
  • Reply Petho Annamari

    Megkonnyeztem. Nem tudtam volna ilyen jol megfogalmazni, de en is pont ezt szeretnem atadni a fiaimnak. Szorol szora. A valasztas ot minositi. Uristen mennyire igaz ez.

    2016-12-22 at 08:52
  • Reply Dora V

    jaj Ági, olyan gyönyörű írás ez! ez az első kommentem de már az aranyalma óta olvaslak. most már gondoltam közlöm, hogy nagyon szeretem, hogy olyan könnyen és szépen tudsz írni. go on. <3

    2016-12-29 at 09:28
  • Leave a Reply