Szóval akkor reggel munka-megbeszélés. Apósom vigyáz a gyerekekre, szuper új fejlemény, hogy Gergőke ugatva köhög, úgyhogy 11-re oda kell vinni a doktor nénihez. Én hazaérek 11-re, elkezdem összepakolni a gyerekeket, Apósom beáll a ház elé a felesége kocsijával – pici, 3 ajtós kis Corsa, úgyhogy a babakocsi marad ott, a 3 nagy táska, a két gyerek mellé már nem fér be. És nincs Barnabásnak gyerekülés, az a mi kocsinkban maradt.

… abban a kocsiban, amivel Ádám épp beköltözik a kórházba, úgy 10 napra. Három darab gerincsérv az elég beutaló a Reumatológia- szigeteteki nyaralásra. Még nem tudjuk, hogy lesz-e műtét, de a poklok poklát járja meg…

No mindegy, Apósom már itt van, én pedig összepakolom a gyerekeket, búcsúzóul elvégzem a kemó előtti rituális májméregtelenítő szertartás első fázisát: egy kis gyümölcslé, bele keserűsó. Nincs miért aggódni, az orvosnál sosincs sor, a pályán hamar hazaérünk, mire hatna a keverék (lefosnám a csempét) már rég itthon leszünk…

… a kicsit kihűlt házunkban. Nem nagyon,úgy 19 fok azért maradt, az plusz egy pulcsi, a kicsinek meg plusz egy kezeslábas. Este 5-ig kibírjuk., akkor bebikázzák az új kazánt, és remek meleg lesz eme helyen. eeeeeeeeeeeee.

És akkor felkerekedtünk. A tökömről is folyt volna a víz a cipekedéstől, ha lenne tököm, de nincs, így a sors megoldotta másképp: esett az eső. Mi baktattunk a két gyerekkel a körúton, a kocsi felé. Becuccoltunk (nem volt egyszerű, kicsit olyan giniszrekordos origami volt a dolog), aztán slusszkulcs, és…

… és kiderült, hogy Apósom rajta hagyta a világítást a kocsin, így nem indul. Lemerült az aksi. Egy darabig tanakodunk, de nem jutottunk semmire. Még fél óra volt a rendelési időből, így az akkor már ugatva köhögő Gergőt megfogtam, és ölben elindultam vele a rendelő fel – Barnesz maradt a kocsiban.

És ekkor -talán Gegő súlyától, talán a helyzettől, talán attól a kurva keserűsótól – rámjött a fosás.

Nem, ez így nem igaz. A FOSÁS.

Azt hittem, hogy kibírom a rendelőig, de nem.

Ez hirtelen halál volt.

Befordultam a kocsmába, az pultos csaj kezébe nyomtam a gyereket, és berúgtam a vécéajtót. Majd az akció után, az udvarias énem ráült a vállamra, hogy ezt így talán mégse, és megigazítottam a kendőmet, majd bájos, csicsrgő hangon kértem a gyerekemet és egy jaffát. JAFFÁT, bazdmeg, JAFFÁT!

Átértem a rendelőbe, ott megállapították, hogy Gergőke beteg, kapott orrcseppet meg mittudoménmit, én pedig vissza a kölyökkel a körútra, aki időközben megéhezett. Esélytelen volt felmenni a lakásba, hisz ha bebikázzák (igen, ma ez a kedvenc szavam:)) az autót, akkor azonnal el kell indulni vele, különben újra lemerül. Irány a rossmann, babavíz, minden harci helyzetre felkészülve Barnusnak is víz, keksz, kéztörlő.

Gondos anya díj, vidámság, autó beindul.

Anya, kakilni kell. MOST.

És akkor olyat mondtam, amit nem hittem volna, hogy valaha mondani fogok: kicsim, ha kiveszem a kekszikét a szatyorból, mit gondolsz, ki tudod bele nyomni a kaksát???

Nem tudta.

Egész úton óbégatott, én pedig ügyintéztem, felügyeletet szerveztem, riadóláncot állítottam fel. A kazánosok dolgoznak, a két gyerek beteg, Ádám a kórházban, nekem holnap kemó. (de tényleg bekaksázok, de kinna a vége, de nagyon kell, áááááá).

Aztán meghívó, megbeszélés (de anya, belecsavarodik a kaka, a akakakakakakaka)

Aztán még egy utolsó tollvonás a Swarovski kristályos tollammal, befordultunk az utcánkba, ki tettem a jobb lábam a kocsiból, és befostam.

Kérdés?