Itt is megtalálsz:
Uncategorized

Mosolyogva veszem el a kulcsot.

Minden rendben?- Minden, megyek zuhanyozni – Vigyázzon a kötésre, bár mindegy, lifeg a teteje, utána átkötjük, a seb ne legyen vizes – Oké, majd vigyázok.
Hátra arc és irány az ajtó, lassan megyek, bár sose érnék oda, de sajnos csak 7 méterről van szó, hamar a kezemben a kilincs.
Tudom, hogy nem szabad, de gondosan bezárom belülről az ajtót és felkapcsolom a zuhanyzóban is a neont. Aprólékos mozdulatokkal teszem le a cuccokat: tusfürdő, törölköző, új bugyi, hálóing, köntös, majd elmegyek pisilni. Majd az ajtóhoz, megnézem, be van-e zárva, tényleg ráfordítottam-e a kulcsot, mert bár már nagyon késő este van, mindenki alszik, de sose lehet tudni. Megint pisilni, aztán összehajtom újra a köntöst. Megmosom az arcom.
Nem húzhatom tovább.
Most fordítva vetkőzöm, alulról kezdem, végül csak hárman maradunk: én, az új testem és egy könnyű hálóing. Bal kéz ki, fejen áthúz, itt mintha valaki megnyomná a pause gombot – úgy maradok. Mit is mondott a nővérke? Lifeg a kötés? Ez azt jelenti, hogy…
Átbújtatom a jobb vállamon is az anyagot, lehull a földre, és igen, pontosan azt jelenti, amire gondoltam: belátni a kötés alá és látom a mellemet. Ami maradt belőle.
Elkapom a tekintetem. Fehéres a csempe, egy sorban mennyi is van? Aszondja egy, kettő, három, négy, az ötödik már homályos, a könnyeket nehéz megállítani.
Lassan a hasamra siklik a tekintetem, hát, ez a Gergő gyerek alaposan helyben hagyott. Élénkpiros striák mindenhol, és hehe, három hete még ez volt a legnagyobb bosszúság. A mellem viszont nem repedt, de büszke is voltam rá, megmaradt, tömör maradt, a mellem, ó, bassza meg, a mellem…
Mély levegő, bal kézzel kötést elhúz, benézek. Varratok. Fekete? Sötéték? Nem tudom, egy tuti, alatta sárga a fertőtlenítőtől (jód?), amit a műtőben felkennek.
Nézem, nézem, lassan esik le, hogy ez az új testem, ez az új én, ez vagyok én.
Édesanya vagyok, viselem a testemen a nyomokat, és hadvezér, aki harcban áll, és most csatát nyert, de a háború nyomot hagy, örökre nyomot hagy, ha a testen nem is, a lelken mindenképp.
Fáradt vagyok, kifacsart és zokogok, nem, nem zokogok, az öklöm a számban és sikítok, nyögök, és ahhoz sincs erőm, hogy egy alaposat beleüssek a falba.
Nem így. Nem így akartam. Harminckét évesen nem így akartam.
Nem akartam az életemért küzdve bömbölni egy kórházi zuhanyzóban. Minden idegszálam fáradt, ugyanakkor izzik, minden porcikám sajog, a lábam remeg, és nincs pihenő, nincs választás, ha most nem tudok küzdeni, meghalok.
Csak folynak, folynak a könnyeim, megnyitom a csapot, hogy jöjjön a meleg víz, érje a lábamat, mossa el, mossa el a fájdalmat meg a jódot, a könnyeket és a szempillafesték maradékát, ami csípi a szemem és marja a lelkem.
Padlón. 
Fel kell állni, Ági, ez csak az első kör.
„Felfrissült? Jól esett? Jöjjön, átkötözöm.”

Mosolyogva teszem vissza a kulcsot.
Megosztás:
Previous Post Next Post

3 Comments

  • Reply Anita Slenker

    Az én szememben a műtét előtt is egy hős voltál. Fogalmam sincs milyen érzés elveszíteni a mellém egy részét, de azt tudom, hogy milyen érzés, ha az ember lánya utálja a testét. Szar. De elmúlik ez is. Ha új cicit nem is tudok adni, szívesen felajánlom neked a hajamat parókának, ha ezzel segíthetek.

    2013-07-19 at 14:10
  • Reply Három Hónap - Ülj le, igyunk egy kávét.

    […] három éve ugyanígy mondtam el, hogy bizony mellrákom van. Aztán ott voltatok, amikor levettem a kötést és megnéztem, mi maradt a mellemből. Ott voltatok minden kemoterápiánál, minden nevetésnél, tudtatok a torokszorító […]

    2016-05-12 at 16:20
  • Reply Három Hónap - Pikk-pakk

    […] majd a szobánkat, bekukkantok a flamingós függönyhöz, és felmegyek, bizony felmegyek abba a fürdőszobába, ahol először láttam meg a melleimet. És nem, nem nézem majd a csempét: a melleimet nézem majd, és ömlik majd a balból a mell, a […]

    2017-03-07 at 18:40
  • Leave a Reply