No hát… dicstelen vége lett, annyit mondhatok. Elment, elkúszott, elszelelt az életünkből, hazugságokkal, intrikákkal és mérhetetlen gonoszsággal.

Megtudtam, hogy mi őt fogva tartottuk, bezárva, nem beszélhetett senkivel, nem gondoskodtunk róla… de tulajdonképp mindegy is.

Kisütött a nap.

Pizzát eszünk ebédre, röhögve, frissen a sütőből.

Nem győzzük szélesre tárni az ablakokat, sikálni, takarítani, nevetni, nagyot nyújtózni, beszélgetni, mesélni, építeni, főzőcskézni…

Megkönnyebbültünk.

Van türelmünk, kedvünk és időnk olvasni. Most például ezt szerettük nagyon (Gergő különösen!): élvezhető a történet (kicsit tanít, kicsit szórakoztat, kicsit), bájosak a szereplők (egy gondolás kisegér és egy sárga szárnyú pillangó), érdekes a helyszín (Velencében játszódik) és álomszépek az illusztrációk.

Ő időközben dagadék lett. Gyönyörűen fejlődik, most 4270g (3560 volt a születési súlya.Vagy 70? Nem tudom, Zsuzsi tuti tudja fejből, muhaha).

Viszonylag békés kiskrapek. Üvölt, ha éhes és ha tele a bugyor, egyébként pedig tök jól elvan, nézelődik, fekszik, cicizik, alszik. Tény, hogy semmire nem mondunk nemet. Egyetlen pillanatot sem aludt még a kiságyban. Napközben rajtam alszik (vagy az egyik kendőben, vagy csak úgy szó szerint r-a-j-t-a-m), éjjel pedig mellettem az ágyban. Nem, nem félek, hogy érettségire is mellettem készül majd. Nem, nem fekszem rá. Nem, nem cél, hogy a saját ágyában aludjon. Majd ha ő akar. Nem, nem lehet letenni mert felébred -ebben a boltban ilyet adnak. De, sajnálom. Sajnálom, hogy a másik kettőnél még nem ENNYIRE szabadon csináltam. Jobb lett volna.

Döbbenet,de a nagy átrendeződés-kavargás-tekergés közepette vége lett a tanévnek, már mi is az év végére készülünk. Naponta több oldalt olvas hangosan, bőszen írjuk a feladatlapokat és már 4-5 mondatos tollbamondásokat is bevállalunk, annyira ügyes Barnus.

Nem hagyjuk abba nyáron sem, értelme sem lenne: megszoktuk és megszerettük ezt a ritmust, úgyhogy tankönyv híján (azzal megvárom a szeptembert) jön Mosó Masa és Gőgős Gúnár Gedeon, jön a térkép, jönnek a múzeumozások és jön a jóga. Barnus nagyon szereti és nagyon jót is tesz neki, amikor csinálja úgy veszem észre. Hiába, az ő élete egy hinta a hypo- és a hiperglikémás állapotok között, és a legfontosabb, hogy megtalálja a kettő közötti egyensúlyt. Érdekes,mert többször mesélte nekem, hogy úgy tudja elképzelni, amikor rosszul van, mintha kibillenne jobbra vagy balra, és olyankor azt képzeli, hogy szép lassan visszatér középre és ott megtartja magát. Pont mint a jógában 🙂