- Ne sajnáljon. Ez az egyik legrosszabb, amit el kell viselni.
- NE mondjon olyanokat, hogy “neked élned kell”, “csak pozitívan” meg hogy “veled nem lehet semmi baj”. Egyrészt NYILVÁN élnem kell, másrészt de, a baj már megvan. Mellrákom van, mi a bánatos lófüttyöt akarunk még?
- A legfontosabb: ne mondja, hogy “neked a fiúkra kell gondolnod”. Jó darabig nem is tudtam megfogalmazni, hogy miért tudnék hisztérikusan sikítani ahányszor csak meghallom ezt a mondatot. Nos, ő segített, gyakorlatilag szó szerint elmondta, amit gondolok:
július 2013
- mellkas röntgen, vérvétel, vizelet – ezek mind napirenden voltak ma
- már képes vagyok elolvasni a beutalóimon a “rosszindulatú emlődaganat” kifejezést
- valószínűleg sokkal keményebb kemoterápiára lesz szükség, mint gondoltuk
- rengeteg barátom van, köztük egy-két totális idióta, akik megnevettetnek és széppé teszik ezeket a fostaliga pillanatokat.
- Zsuzsi egy angyal, és valahogy mindig ott van.
- hétfőn megyek pszichoterápiás-hipnoterápiás kezelésre (én. igen. én. wtf??)
- a nőgyógyászom sem engedi el a kezem, és úgy összességében: mindenki csak biztató dolgokat mond.
- x-ray, blood test, urine test – these ar normal, daily activities
- I can read (again and again) on my papers “carcinoma ductale invasivum” without a blink of an eye (ok, without tears and screaming)
- we’ll need a very agressive chemotherapy
- I have plenty of friends, good ones, total idiots and they make these days of crap seem just fun & games
- my mindwife, Su seems to be everywhere, managing/arrangig everyhing
- I am sooooo eagerly waiting for my hypnotherapy session on Monday. (yes, me. don’t ask:))
- I am greatful for each and every pep talk: from friends, ob gyn, family…
Gyönyörű, fuksziaszín leanderek voltak, a százéves tégla épület előtt. Ott parkolt az autónk, a fák lombjain átszűrődött a napfény, mi pedig összebújtunk, összekapaszkodtunk Gergővel. Mohón evett, néha kinyitotta a szemét, felpillantott rám és elégedett volt.
Folytak a könnyeim a boldogságtól, a hálától, hogy megtapasztalhattam ezt az érzést. Megtapasztalhattam, milyen a testemből táplálni a kisfiamat, hogy milyen nyugalmas, ringató, felejthetetlen pillanatok ezek.
Tizenöt perc múlva mondták meg, hogy a szövettan eredménye szerint rosszindulatú emlőrákkal kell megküzdenem a következő hetekben, hónapokban.
Medve ott állt mellettem, csak annyit tudtam kérni tőle, hogy vegye át tőlem a mindössze 9 napos Gergőt, én pedig lerogytam a székre. Mellrák. Diónyi, rosszindulatú csomó. Otthon vár egy 3 és fél éves fiúcska, a férjem karján pedig az alig 9 napos gyönyörűségünk, én pedig ismét harcra készülök. Hatalmas harcra.
Július 16-án műtenek. Reményeim szerint tökéletesen kimetszik majd az oda nem való területet és kivesznek egy spéci nyirokcsomót is – annak pedig tisztának KELL lennie. Ez a feladat. Ez a MINDEN most.
A tejemet azonnal elkezdték gyógyszeresen apasztani, mert így műthetetlen, rám pedig laborok, vizsgálatok és egy műtét vár, egy műtét, amiből nem tudom, hogy kelek fel. Lehet, hogy jobb mell nélkül.
Utána kemoterápia vagy sugárterápia következik, de ez van, állom, kiállom, átharapom a sziklát is ezért a három pasiért. Medvi, Barnus, Gergő, miattatok kell, miattatok muszáj.
Sosem felejtem el azokat a leandereket.
————————————–