Tegnap ezen gondolkodtam, miközben a gyerekeimet állítottam a szőnyeg szélére: gonoszkodnak egymással, veszekednek, verekednek, kibaszósdit játszanak egymással.

Én pedig elmondtam, hogy ebben a családban így nem viselkedünk.

Hogy nem jó érzés a társaságukban lenni, mikor ilyenek.

Hogy nem járja, hogy épp a vakszerencsén múlik, hogy milyen “hangulatban” találja őket a reggel, mert a hangulata ugyan olyan az embernek, amilyen, de soha semmi nem jogosítja fel arra, hogy a másik napját elrontsa.

Hogy addig terjed a szabadságuk és a szabad önkifejezésük, amíg más határait nem sértik ezzel.

Hogy (és itt éreztem, hogy generációs lépcsőt ugrottam) ha majd saját otthonok és családjuk lesz,azt változtathatják földi pokollá. Az az ő döntésük. De én így nagyon nehezen találom a helyem az otthonunkban. Nem szeretem és nem viselem az állandó, indokolatlan, egymás bántására irányuló hangzavart. Ez nem jókedvű gyerekricsaj, ez egy telibevert faszkodás (nyilván nem így fogalmaztam.)

Hogy megértették-e? Nem tudom.

Sírva mentünk aludni mind.

Ma reggel nyugodtabban keltek, kevesebb talán a súrlódás. Szó nélkül teszi be a mákos kalács és tea reggeli után a mosogatóba a tányért.

Leülnek társasozni a kicsivel.

Nem robban a bomba.

Örökség.

Örök-ség.

Amit visz tovább. Ami a mérték lesz.

Amit ő is tovább tud majd adni.

És nem, az nem lehet a kiabálás és az önzés.

Elég határozott vagyok ahhoz, hogy most ezt ne engedjem: igenis együtt élünk öten ezalatt a fedél alatt, ha fiúk, ha nem, nem lehetek mindenki rabszolgája. Ugyanúgy segíteni kell a háztartásban: be kell ágyazni maguk után, segíteni kell kipakolni a mosogatógépet, felporszívózni, fürdőt takarítani.

Sajnos nálunk ez a rendszer, sajnos ilyen gonosz és szigorú vagyok.

Sajnos ezt így nem szeretném tovább.

Sajnos embert nevelek, nem szörnyeteget.

Sajnos.

Sajnos?