Kell azért ahhoz egy jó adag roséfröccs bátorság, hogy egy ilyen mell-ügy után az ember új melltartót vegyen magának.

Munka, majd Premier Outlet, séta. Hosszas séta. Nadrág Medvének. Séta. Ing Medvének. Séta.

Medve el valami harapnivalóért, én be az első fehérneműs üzletbe, de nem jó, csupa csipke, merevítő, habos álom, párnás csoda, tiszta stílus, szex, érzékiség.
Ennek a közepén állok én – és az elmúlt egy évem.

A csonka mellem. A megtépázott, cafrangosra szakított életem. A testem, a lelkem, a világom. Nőiességem, női mivoltom. Kopaszon. Kinyúlt pólóban. Fájdalmak közepette.

Potyogtak a könnyeim.

Kerestem egyet, egy olyat, ami jónak tűnt, és elkullogtam a kasszához.

—-

Aztán magam előtt láttam a férjem szemét.
Hogy szeret. Hogy büszke. Hogy ölel, hogy szépnek lát, hogy mosolyog.
A gyerekeimet. Hogy itt vagyok, hogy odabújnak, hogy a mellemre tudják hajtani a fejüket.

—-

Kasszától el, látni akarom.

—-

Próbafülke. Szar fények. Megtörlöm a szemem, hogy lássak.

No igen. Be van horpadva. Nem vészes. Rózsaszínes a heg. Még furcsán kemény az egész, de ez nem csoda, meggyötörte a sugár.
Felveszem az új melltartót.
Nem szorít, nem nyom, odasimul. Érzi, érzi, hogy most szeretnie kell engem. Összekapcsolom, igazgatom. Hát itt vagyunk.

Megvagyunk. Höhö, szó szerint.

Kibírtam.

Ki a kemót, a műtétet, a félelmet, a sugarat, a… mindent.

Diadal ez, diadal a javából.

Triumph – esik le.

És valóban az. Diadal.