Vége, elmegy.
Megátkozott, elátkozott, becsmérelt, szidott, de mindhiába: elmegy a nagyi. Jó eltávolodni ettől az egésztől és madártávlatból nézni ezt az egészet.
Kezd szétáradni a vénáimban, a sejtjeimben, a csontjaimban valami arany napsugaras melegség, valami megmagyarázhatatlan honfoglalós érzés: újra otthonra találok az életemben, újra ura vagyok a lelkemnek, nem gyötör, nem számoltat el, nem bántja epés megjegyzésekkel a kinézetem, a gyerekeim, a családom, a…
Otthon vagyok az életemben, kiülök a lelkem teraszára meginni egy lattét, átolvasom a reggeli gondolataimat, meghallgatom a gyerekeim zenéjét és érzem a kertem illatát. Már nincs gúny, nincs “hideg a kávé a tejbe melegítsd meg és szórj rá fahéjat”, nincs kend be olívaolajjal a lábam” és nincs hajnali dörömbölés, hogy neki omega 3 kapszula kell MOST vagy MEGHAL.
Bevárt bennünket az időjárás is:eddig igazán még verőfényes idő sem volt, nem csábított semmi a szabadba, hagyott minket a természet is összegubózni, Kolossal bekuckózni, és hiszem, hogy most robbanásszerűen elindul a tavasz, mi pedig benne leszünk. Elkönnyezett bánattal, átfestett szobával, tágra nyitott ablakkal és tele tettvággyal. A hasam csodás, majdnem minden úgy megy mint előtte, a várandósság előtti ruháim egy picit nagyok rám és még hol van a gyermekágy vége… Egyre egyenesebb a hátam, többet bírok és többet is szeretnék napról napra, újra visszarendezem a gyerekeket a mederbe. Nem, ez nem békés és nem halk folyamat, konkrétan ordítani kell, de megnyugszanak tőle és jobban is érzik magukat, hogy rendszer van, véget ért a BRÉKING/RENDKÍVÜLI állapot.
Barnesz cukra rendkívül rosszul viselte ezt a havazós időszakot, őt most nagyon keményen kell fogni, Gergő pedig borzasztó hisztérikus, amin egyáltalán nem csodálkozom.
Egy ilyen vasárnap délutáni kertben játszás, gőzkiengedés eredményeképp meg kellett műteni a kezét: majdnem leszakadt az ujjperce. Nem, senkit nem ért meglepetésként a dolog. Apám viszont egy hős: önként vállalta a kötözéseket Gergővel, így kedden is és most pénteken is órákat töltöttek és töltenek majd a Fiumei úton.
Kolos gyarapszik szépen, imádnivaló kis görcs, nem tudok betelni vele és őt sem tudom szépen szeretni: cincálom, cibálom, az összes igekötővel puszilom amit csak el tudsz képzelni, nem is értem, hogy bírtam 36 évig nélküle.
Aztán persze egyre többször számolgatok: 38 év sok egy utolsóhoz…?
😉
3 hozzászólás
Sokat gondolok rátok! Kitartás!
2017-04-27 at 10:57Ti megtettetek mindent a Nagyiért! A Ti lelkiismeretetek tiszta.
Most már koncentrálj a gyerekekre és Medvére!
Nem is tudom, hogy bírtad eddig ennyi erővel.
Család, nyugalom, szeretet, béke nagyon fontos ebben a rohanó világban. Remélem, most már a béke, a nyugalom szigete is visszaáll nálatok!
Puszillak
38 az PONT ideális egy utolsóra 🙂
2017-04-27 at 11:53Minden tiszteletem, hogy eddig is így bírtátok a nagyit. Embert próbáló lehetett, mi is próbáltunk együtt élni a miénkkel, nem ment. Nyugalmasabb időket kívánok.
2017-05-03 at 11:53