Magas, megfáradt, de rendkívül biztos kezű, nyugodt embert képzeljetek el, meg engem, aki kicsi vagyok, dundi,és viháncoltam, mint fing a gatyában.

Az egész nem tartott tovább 10 percnél, és ebben már benne volt az a 2 perces hahotázás is, amit akkor ejtettünk meg, miután rezignált fejjel közölte, HOGY SAJNOS NYOMA MARAD AZ ANYAJEGYNEK A MELLEMEN.

Erre én felhívtam kedves figyelmét a mellemen az anyajegytől 9mm-ra húzódó vastag, 15 centis piros csíkra, ami ugye a rákműtét helye, és mondtam, hogy ez igazán kár, nagyon rossz hír, MÉG A VÉGÉN ELCSÚFÍTJA A GALAMB-KEBLEMET.

Majd kirobbant belőlem a nevetés.

Belőle is.

Onnantól végig csipkelődtünk, én mondtam, hogy csak lassan, mert lassan hat az érzéstelenítő, ő pedig mondta, hogy az jó, mert ő meg nagyon lassú, ügyetlen és bizonytalan, és már kész is voltunk.

A “szuperbunkó” még felszólított rá, hogy ha lehet gyógyuljak már meg, én mondtam elérzékenyülve, hogy oké, majd álltam ott zavarban,mire rámripakodott, hogy most akkor kimegyek, vagy mást is leműtsön rólam?

Ja, és holnap fél 7-kor vár kontrollra. Reggel.

———————-

Atomharcos vagyok, úgyhogy jött egy Müller-kör: kaja Gergőnek, ajándék a mi drága gyerekorvosunknak és az asszisztenseknek, az óvó néniknek és a régi bölcsis gondozóknak, az én terapeutámnak – aztán itt elfogytam, mint a gyertyaláng. Hazajöttem, azóta babázom és dolgozom, most Medve elvitte a kölyköket az orvoshoz, én pedig végeztem a munkával és most a Pinteresten lógok (hímezni szeretnék):