Hát, be kell valljak valamit: itt azért akkora szelek nem fújnak. Nincsenek akkora hurrikánok, hogy éttermet nyissak és befőttes üvegben egy szál kutyapisis margarétával áruljam a bodzás limonádét. Nem leszek pék, nem nyitok levendulaszín bicajos logós french patisserye(!) shopot és nem gondolom, hogy jógatanárnak kellene lennem. Pláne, hogy még mindig nem megy a lótusz sem.

A nagy kitalálom-magam mindössze arról szól, hogy előre megyek, vagy visszatérek valamihez. Jó vagyok abban, amit csinálok,sőt, mérhetően nagyon jó. Nagyon jó voltam a másik területen is, és kiválóan ment a kettő együtt. Megosztottam az időmet és mindig más területen töltekeztem: hol fejben, hol kézben.

Maradnak ezek a vonalak. Marad a kommunikáció, az írás, a márkaépítés és az oktatás. Maradnak a könyvek és a könyvesboltok. Marad minden.

Az a kérdés, hogy mi jön mellé.

Valami klasszat szeretnék. Friss, modern, lendületes dolgot. Bátrat. Értékteremtőt. Színeset, merészet.

Olyat, amitől úgy érzem magam, mint az egyik barátnőm tegnap, amikor kiment a MigrationAid-nek segíteni. Nem otthonról, nem fotelből, hanem ott a helyszínen. Pelenkát és tápszert osztani. Levezényelni hétszáz szendvics megkenését. Popsikrémet és fogkrémet adagolni. Szervezni. A dögmelegben.

Szelfi nélkül.

Csendben.

Mert mindegy, mit gondolunk az egészről, anyák és gyerekek vannak ott is. Pisis, éhes, álmos gyerekek.

És boldog volt. Olyan boldog volt a hangja, hogy a szívem is belesajdult. Hasznos volt. Fontos.

És mondom:csendben.

Nem ment kambodzsai gyerekeket megmenteni. Nem ajánlott fel pénzt a cunami áldozatainak. Annál sokkal büdösebb, zajosabb, koszosabb, betegebb, és vakító melegben is dermesztőbb helyre ment: egy budapesti pályaudvarra.
Büszke vagyok, hogy ismerhetem.